Byron Katie-ről

 

 "A szenvedés csak egy lehetőség a sok közül” – állítja Katie. Valahányszor valami gyötör minket – enyhe kellemetlenség, heves bánat, tomboló harag vagy kétségbeesés -, biztosak lehetünk benne, hogy reakciónkat egy bizonyos gondolat okozza, akár tudunk róla, akár nem. Kínlódásunkból kiutat jelent, ha megvizsgáljuk az azt kiváltó gondolatot. Bárki megteheti ezt, ha papírt és ceruzát vesz elő. A Munka négy kérdése és a megfordítások felfedik gondolkozásunk megalapozatlanságát. E folyamat révén, melyet Katie Ön vizsgálatnak nevez, rájövünk, hogy valamennyi készen kapott meggyőződésünk és előítéletünk eltorzítja a valóságot. Ha gondolatainknak hiszünk a dolgok tényleges állása helyett, érzelmi vesszőfutásba kezdünk. Ezt nevezhetjük szenvedésnek. A szenvedés természetes védelmi reakció, amely arra figyelmeztet, hogy a kívánatosnál jobban leragadtunk egy-egy gondolatnál. Ha nem vagyunk elég figyelmesek, hajlamosak lehetünk az élet elkerülhetetlen velejárójának tekinteni a szenvedést, holott nem az.

A Munka 1986 februárjában született meg egy reggelen, amikor a negyvenhárom éves Byron Katie Reid, magára eszmélt egy szanatórium padlóján.

Katie egészen addig átlagos életet élt – két házasság, három gyerek, sikeres karrier -, amíg tízéves mélyrepülésbe kezdett, amelynek düh, paranoia és mély depresszió lett a vége. Két évig olyan súlyos depresszió kínozta, hogy alig tette ki a lábát a házból. Megesett, hogy hetekig nem kelt fel, s még megfürödni vagy fogat mosni sem volt elég ereje. A gyerekei lábujjhegyen jártak el az ajtaja előtt, hogy megússzák váratlan dührohamait. Végül bejelentkezett egy olyan szanatóriumba, ahol táplálkozási rendellenességekkel kezeltek nőbetegeket. Ez volt az egyetlen olyan intézmény, melynek költségeit a biztosító hajlandó volt fizetni. A többi bentlakó annyira félt Katie-től, hogy elkülönítve helyezték el őt egy padlásszobában.

Egy reggelen, amint a padlón hevert (még arra sem tartotta méltónak magát, hogy az ágyban aludjon), úgy eszmélt fel, hogy nem tudta, ki és mi ő egyáltalán. „Én sehol sem voltam” – számolt be erről az élményről.

„Minden haragom, minden zavaró gondolatom, az egész addigi világom egy csapásra semmivé foszlott. Ugyanakkor lényem legmélyéről feltartóztathatatlanul nevetés tört elő, amely sehogyan sem akart véget érni. Minden vadonatújnak és ismeretlennek tetszett. Mintha valaki más ébredt volna fel helyettem. Ő nyitotta ki a szemét. Ő nézett keresztül Katie szemein. És ezt a valakit elbűvölte, amit látott! Mámoros öröm járta át. Semmit nem érzett elfogadhatatlannak, semmi nem vált külön, minden önmaga lényegét alkotta.”

 Amikor Katie hazaért, a családja és barátai számára is nyilvánvalóvá vált, hogy egészen kicserélődött. Lánya, Roxanne, aki akkor tizenhat éves volt, így beszél erről:

„Tudtuk, hogy vége az állandó háborgásnak. Addig folyvást kiabált velünk, és a kákán is csomót keresett. Rettegtem egy szobában maradni vele. Mostanra tökéletesen megbékélt. Órákig elüldögélt az ablak mellett vagy kint, a szabadban. Ártatlan, gyermeki vidámság és életöröm töltötte el. A bajba jutott szomszédok egymásnak adták a kilincset, hogy kikérjék a tanácsát. Ő meg leült velük, és különböző kérdéseket tett fel nekik. Legfőképpen ezt: „Igaz ez?” Amikor teljesen letörten egyszer azzal jöttem haza, hogy a fiúm nem szeret többé, anya csak rám nézett, mint aki nem tartja ezt elképzelhetőnek, és megkérdezte: „Édesem, hogyan lehetséges ez?” Mintha csak azt mondtam volna neki, hogy Kínában élünk.”

Miután Katie környezete megértette, hogy a régi énje nem tér vissza többé, találgatni kezdték, mi okozhatta ezt a gyökeres átalakulást. Tán csoda történt? De ő nem segített nekik ebben. Belekerült egy időbe, mire közérthetően meg tudta fogalmazni ezt a belső élményt. Olyan szabadságról beszélt, amely benne magában született meg. Azt is elmondta, hogy önvizsgálatot tartott, így jött rá, hogy régi vélekedései egytől-egyig hamisak.

Röviddel azután, hogy hazatért a szanatóriumból, otthonát megtöltötték a látogatók, akik hallották hírét, és azért jöttek, hogy tanuljanak tőle. Az önvizsgálatot, melyet magán alkalmazott, olyan kérdésekbe ültette át, melyeket nélküle is bárki feltehetett önmagának. Rövidesen baráti összejövetelekre hívták meg. Vendéglátói gyakran megkérdezték tőle, „megvilágosodottnak” érzi-e magát. Ilyenkor ő azt felelte: „Egyszerűen olyasvalaki vagyok, aki tudja, mi a különbség a szenvedés és annak hiánya között.”

 

1992 óta a Munka futótűzként terjedt tovább Kaliforniából. Katie minden meghívást elfogadott, és azóta is szinte állandóan úton van; kisebb-nagyobb közönségeknek mutatja be a Munkát és annak hatását, amely így a legkülönfélébb szervezetekhez talált utat magának – vállalatokhoz, börtönökbe, kórházakba, rendelőkbe, iskolákba, templomokba. Katie közben bejárta a világot, és mindenhol nagy népszerűségnek örvend.

Katie gyakran megemlíti, hogy a Munka megértésének egyetlen módja, ha megtapasztaljuk azt. Ez a fajta önvizsgálat tökéletesen egybevág a legfrissebb kutatásokkal. Az idegrendszer szakértői mára felismerték, hogy az agy egy területe, az ún. „tolmács” felel az én-tudatot meghatározó belső monológért. Két kiváló tudós a közelmúltban írta le a tolmács csalafinta, megbízhatatlan „meséit”. Egyikük, Antonio Damasio ezt mondja: „A legfontosabb felfedezés talán a következő: az ember bal agyféltekéje hajlamos olyan elbeszéléseket gyártani, amelyek nem szükségszerűen vágnak egybe a valósággal.” Michael Gazzaniga pedig így ír erről: „A bal agyfélteke olyan történetet sző, amellyel meggyőzheti önmagát és a kívülállókat, hogy tökéletesen ura a helyzetnek… Miként szolgálja az alkalmazkodást a bal agyfélteke ilyenfajta kuruzslása? A tolmács valójában egységes történetté ötvözi mindazt, ami megesik velünk. Ehhez meg kel tanulnunk hazudni önmagunknak.” Az igazolt kísérleteken alapuló fenti megfigyelések arra utalnak, hogy hajlamosak vagyunk hinni saját „sajtóközleményeinknek”. Egyfolytában saját gondolataink csapdájába esünk, és ezért kerülünk fájdalmas érzelmi állapotokba. A Katie által kidolgozott önvizsgálati módszer az elme kevésbé ismert képességére támaszkodik, jelesül, hogy képes kiutat találni az önmagának felállított csapdákból.

 

A Munka elvégzése után sokan azonnali megkönnyebbülésről számolnak be. Megszabadulnak azoktól a gondolatoktól, amelyek addig pokollá tették az életüket. Ugyanakkor ez a pillanatnyi élmény még nem minden. A Munka folyamatos, és egyre mélyülő önvizsgálatot követel meg, az egyszeri „kezelés” tehát kevés. „Több ez közönséges módszernél – mondja Katie - , amennyibenlényünk legmélyét kelti életre.”

Minél inkább elmélyülnek majd a Munkában, annál átütőbben érzékelik a hatását. Akiknek vérükké vált az önvizsgálat, azt vallják, hogy már nem is ők végzik el a Munkát, hanem az dolgozik rajtuk. Arról is beszámolnak, hogy az elméjük már minden tudatos elhatározás nélkül felfigyel a gyötrő gondolatokra, s haladéktalanul hatálytalanítja őket. Megszűnik a belső perlekedés a valósággal, s nem marad helyette más, csak a szeretet – önmagunk, mások és minden iránt, amit csak az élet elénk hoz. A szeretet mostantól olyan könnyűvé és természetessé válik, mint a lélegzés.

A Munka 1986 februárjában született meg egy reggelen, amikor a negyvenhárom éves Byron Katie Reid, magára eszmélt egy szanatórium padlóján.

Katie egészen addig átlagos életet élt – két házasság, három gyerek, sikeres karrier -, amíg tízéves mélyrepülésbe kezdett, amelynek düh, paranoia és mély depresszió lett a vége. Két évig olyan súlyos depresszió kínozta, hogy alig tette ki a lábát a házból. Megesett, hogy hetekig nem kelt fel, s még megfürödni vagy fogat mosni sem volt elég ereje. A gyerekei lábujjhegyen jártak el az ajtaja előtt, hogy megússzák váratlan dührohamait. Végül bejelentkezett egy olyan szanatóriumba, ahol táplálkozási rendellenességekkel kezeltek nőbetegeket. Ez volt az egyetlen olyan intézmény, melynek költségeit a biztosító hajlandó volt fizetni. A többi bentlakó annyira félt Katie-től, hogy elkülönítve helyezték el őt egy padlásszobában.

Egy reggelen, amint a padlón hevert (még arra sem tartotta méltónak magát, hogy az ágyban aludjon), úgy eszmélt fel, hogy nem tudta, ki és mi ő egyáltalán. „Én sehol sem voltam” – számolt be erről az élményről.

„Minden haragom, minden zavaró gondolatom, az egész addigi világom egy csapásra semmivé foszlott. Ugyanakkor lényem legmélyéről feltartóztathatatlanul nevetés tört elő, amely sehogyan sem akart véget érni. Minden vadonatújnak és ismeretlennek tetszett. Mintha valaki más ébredt volna fel helyettem. Ő nyitotta ki a szemét. Ő nézett keresztül Katie szemein. És ezt a valakit elbűvölte, amit látott! Mámoros öröm járta át. Semmit nem érzett elfogadhatatlannak, semmi nem vált külön, minden önmaga lényegét alkotta.”

Amikor Katie hazaért, a családja és barátai számára is nyilvánvalóvá vált, hogy egészen kicserélődött. Lánya, Roxanne, aki akkor tizenhat éves volt, így beszél erről:

„Tudtuk, hogy vége az állandó háborgásnak. Addig folyvást kiabált velünk, és a kákán is csomót keresett. Rettegtem egy szobában maradni vele. Mostanra tökéletesen megbékélt. Órákig elüldögélt az ablak mellett vagy kint, a szabadban. Ártatlan, gyermeki vidámság és életöröm töltötte el. A bajba jutott szomszédok egymásnak adták a kilincset, hogy kikérjék a tanácsát. Ő meg leült velük, és különböző kérdéseket tett fel nekik. Legfőképpen ezt: „Igaz ez?” Amikor teljesen letörten egyszer azzal jöttem haza, hogy a fiúm nem szeret többé, anya csak rám nézett, mint aki nem tartja ezt elképzelhetőnek, és megkérdezte: „Édesem, hogyan lehetséges ez?” Mintha csak azt mondtam volna neki, hogy Kínában élünk.”

Miután Katie környezete megértette, hogy a régi énje nem tér vissza többé, találgatni kezdték, mi okozhatta ezt a gyökeres átalakulást. Tán csoda történt? De ő nem segített nekik ebben. Belekerült egy időbe, mire közérthetően meg tudta fogalmazni ezt a belső élményt. Olyan szabadságról beszélt, amely benne magában született meg. Azt is elmondta, hogy önvizsgálatot tartott, így jött rá, hogy régi vélekedései egytől-egyig hamisak.

Röviddel azután, hogy hazatért a szanatóriumból, otthonát megtöltötték a látogatók, akik hallották hírét, és azért jöttek, hogy tanuljanak tőle. Az önvizsgálatot, melyet magán alkalmazott, olyan kérdésekbe ültette át, melyeket nélküle is bárki feltehetett önmagának. Rövidesen baráti összejövetelekre hívták meg. Vendéglátói gyakran megkérdezték tőle, „megvilágosodottnak” érzi-e magát. Ilyenkor ő azt felelte: „Egyszerűen olyasvalaki vagyok, aki tudja, mi a különbség a szenvedés és annak hiánya között.”

1992 óta a Munka futótűzként terjedt tovább Kaliforniából. Katie minden meghívást elfogadott, és azóta is szinte állandóan úton van; kisebb-nagyobb közönségeknek mutatja be a Munkát és annak hatását, amely így a legkülönfélébb szervezetekhez talált utat magának – vállalatokhoz, börtönökbe, kórházakba, rendelőkbe, iskolákba, templomokba. Katie közben bejárta a világot, és mindenhol nagy népszerűségnek örvend.

Katie gyakran megemlíti, hogy a Munka megértésének egyetlen módja, ha megtapasztaljuk azt. Ez a fajta önvizsgálat tökéletesen egybevág a legfrissebb kutatásokkal. Az idegrendszer szakértői mára felismerték, hogy az agy egy területe, az ún. „tolmács” felel az én-tudatot meghatározó belső monológért. Két kiváló tudós a közelmúltban írta le a tolmács csalafinta, megbízhatatlan „meséit”. Egyikük, Antonio Damasio ezt mondja: „A legfontosabb felfedezés talán a következő: az ember bal agyféltekéje hajlamos olyan elbeszéléseket gyártani, amelyek nem szükségszerűen vágnak egybe a valósággal.” Michael Gazzaniga pedig így ír erről: „A bal agyfélteke olyan történetet sző, amellyel meggyőzheti önmagát és a kívülállókat, hogy tökéletesen ura a helyzetnek… Miként szolgálja az alkalmazkodást a bal agyfélteke ilyenfajta kuruzslása? A tolmács valójában egységes történetté ötvözi mindazt, ami megesik velünk. Ehhez meg kel tanulnunk hazudni önmagunknak.” Az igazolt kísérleteken alapuló fenti megfigyelések arra utalnak, hogy hajlamosak vagyunk hinni saját „sajtóközleményeinknek”. Egyfolytában saját gondolataink csapdájába esünk, és ezért kerülünk fájdalmas érzelmi állapotokba. A Katie által kidolgozott önvizsgálati módszer az elme kevésbé ismert képességére támaszkodik, jelesül, hogy képes kiutat találni az önmagának felállított csapdákból.

A Munka elvégzése után sokan azonnali megkönnyebbülésről számolnak be. Megszabadulnak azoktól a gondolatoktól, amelyek addig pokollá tették az életüket. Ugyanakkor ez a pillanatnyi élmény még nem minden. A Munka folyamatos, és egyre mélyülő önvizsgálatot követel meg, az egyszeri „kezelés” tehát kevés. „Több ez közönséges módszernél – mondja Katie - , amennyibenlényünk legmélyét kelti életre.”

Minél inkább elmélyülnek majd a Munkában, annál átütőbben érzékelik a hatását. Akiknek vérükké vált az önvizsgálat, azt vallják, hogy már nem is ők végzik el a Munkát, hanem az dolgozik rajtuk. Arról is beszámolnak, hogy az elméjük már minden tudatos elhatározás nélkül felfigyel a gyötrő gondolatokra, s haladéktalanul hatálytalanítja őket. Megszűnik a belső perlekedés a valósággal, s nem marad helyette más, csak a szeretet – önmagunk, mások és minden iránt, amit csak az élet elénk hoz. A szeretet mostantól olyan könnyűvé és természetessé válik, mint a lélegzés.