Osho:Az ajtó

                                                                               

Minden kapcsolat a képzelet teremtménye, mert mindannyiszor, ha kilépsz önmagadból csupán a képzelet ajtaján lépsz át. Nincs más ajtó.A barát, az ellenség: mind a képzeleted teremtménye. Ha teljesen leállítod a képzeletedet, egyedül vagy, tökéletesen egyedül. Amint megérted, hogy az élet és minden kapcsolata a képzelet teremtménye, nem hadakozol többé az élet ellen, és a megértés segít gazdagabbá tenned a kapcsolataidat. Most, hogy már tudod, hogy a kapcsolatok a képzelet teremtményei, miért nem fordítasz még több képzeletet rájuk? Miért nem élvezed ki őket annyira, amennyire csak lehetséges? Ha a virág nem más, mint csupán a képzeleted teremtménye, miért nem teremtesz gyönyörű virágot? Miért elégedsz meg egy közönséges virággal? Engedd, hogy virágod smaragdokból és gyémántokból legyen.

Bármit teremt a képzeleted, engedd. A képzelet nem bűn, hanem képesség. Ahogyan átkelsz egy folyón, és hidat építesz a két part között, éppúgy működik a képzelet két ember között. A két létező kivetít egy hidat - nevezd szeretetnek, nevezd bizalomnak -, amely a képzelet teremtménye. A képzelet az egyetlen kreatív készség az emberi lényekben, ezért minden, ami kreatív, az a képzelet teremtménye. Élvezd, és tedd egyre csodálatosabbá és csodálatosabbá. Idővel el fogsz jutni egy pontra, ahol nem függsz többé a kapcsolatoktól. Megosztod, amid van. Ha van valamid, megosztod másokkal, de elégedett vagy úgy, ahogy vagy. Minden szeretet a képzelet teremtménye, de nem negatív értelemben, ahogyan ezt a kifejezést általában használni szokták. A képzelet isteni képesség.

A titok - a vonzás törvénye

                                                                                 

A vonzás törvénye

 

Az élet nagy titka a vonzás törvénye, melynek értelmében a hasonló a hasonlót vonzza, tehát amikor gondolkodunk, hasonló gondolatokat hívunk be elménkbe.

A gondolatok mágneses erővel és saját frekvenciával rendelkeznek. Ahogy elménk kibocsátja őket az univerzumba, mágnesként vonzzák magukhoz a hasonló rezgésszintű dolgokat. Minden visszatér tehát a forráshoz – vagyis Hozzád. Olyan vagy, mint egy emberi adótorony, aki a gondolatai által bizonyos frekvenciát bocsát ki. Ha változtatni akarsz az életeden, ezt a frekvenciát, vagyis a gondolatainkat kell áthangolnunk.

Jelenlegi gondolataink teremtik a jövőbeli életünket. Az elménket uraló elképzelések életünk valós képeiként köszönnek majd vissza. Gondolataink tehát dolgokká válnak.

 Rezgésszint beállítás

Semmi nem léphet be az életünkbe anélkül, hogy tartós gondolatainkkal elő ne hívnánk. Ha szeretnéd tudni, mire gondolsz, vizsgáld meg érzéseidet. Az érzelmek ugyanis hasznos eszközök a kezünkben, amelyek segítenek azonnal kideríteni, mi jár a fejünkben.Jó gondolatokkal a fejedben képtelenség rosszul érezni magadat, hiszen gondolataink határozzák meg rezgésszintünket. Ez utóbbiról érzéseink közvetlenül tájékoztatnak. Ha rossz a kedved, olyan frekvencián rezegsz, amely még több kellemetlenséget hív be az életedbe. Amikor azonban jól érzed magad, mágnesként vonzol magadhoz mindent, ami pozitív.Az olyan Titok-cselek, mint például a szép emlékek, a természet vagy a kedvenc zenéd, egy szempillantás alatt felderíthetik érzéseidet, és segíthetnek magasabb rezgésszintre emelkedni.A szeretet a világon a legmagasabb szintű rezgés. Minél nagyobb a szereteted, annál nagyobb erőket mozgatsz meg.

Készíts öntőmintát! Kérj!

Bármit elérhetsz, amit szeretnél - csak tudnod kell, hogyan formálj öntőmintát hozzá saját gondolataidból. Nincs álom, amely ne válhatna valóra, ha megtanulod használni a Benned dolgozó Teremtőerőt. A módszer mindenki számára ugyanaz. A lényeg, hogy megtanuld, hogyan használd a rendelkezésedre álló hatalmat. Hogy szabadon, a maga teljességében áramolhasson bennünk a Teremtőerő.A választás a tiéd, de nagyon pontosan kell tudnod, hogy mit szeretnél. Fogd fel úgy, hogy ez a te részed a munkában. Ha nem tisztázod a vágyaidat, a vonzás törvénye nem lesz képes teljesíteni azokat. Ha zilált, nem egyértelmű rezgéseket bocsátasz ki, csakis ezeknek megfelelő válaszokat kaphatsz. Gondold hát végig alaposan, mit akarsz. Most, hogy tudod, hogy bármit elérhetsz és megtehetsz, és nincsenek határok, mégis, mit szeretnél?

A kérésed a teremtő folyamat első lépése, úgyhogy mostantól próbálj meg rászokni! Ha döntés előtt állsz, és nem tudod, merre indulj, kérj!!!Nem szabad, hogy bármi is megállítson, kérj!Az első lépés, hogy tisztában légy vágyaiddal.

Higgy!

Hinned kell benne, hogy megkaptad, amit kértél. Sőt, tudnod kell, hogy minden, amit kérsz, abban a szent pillanatban teljesül. Abszolút és tökéletes bizalommal. Gondolj úgy vágyad tárgyára, mintha már sajátod lenne. Tudd, hogy meg fog érkezni, ha eljön az ideje. Hagyd, hogy így legyen, ne aggodalmaskodj miatta. Ne gondolj a hiányára. Tudd, hogy a tiéd, hozzád tartozik, hogy már a birtokodban van.

Hiszed, és tudod, hogy már a tiéd.

 Csak három lépés az egész…

A teremtő folyamat három egyszerű lépés – a kérés, a hit és a befogadás – gyakorlata által segít elérni vágyaidat. A kérést azért kell megfogalmazni az univerzum felé, hogy ezzel magadban is tisztázd, mit is szeretnél. Amint az elmédben kirajzolódik egy kép, az első lépéssel már meg is vagy. Úgy cselekedj, beszélj és gondolkodj, mintha már meg is kaptad volna, amit kértél. Ha ennek az állapotnak megfelelő frekvencián tartózkodsz, a vonzás törvénye majd elrendezi az embereket, az eseményeket és a körülményeket.

A befogadás azt jelenti, hogy olyan érzéseket táplálsz, amelyek álmod beteljesüléséhez szükségesek. Ezzel automatikusan megfelelő frekvenciára hangolódsz.

Teremtsd meg előre a napodat! Gondold végig! Ha így teszel, tudatosan megszervezheted az életedet.

Napi útmutató.

                                                                                     

A HIT az emberi értelmet és tudást meghaladó birodalmakban munkál. A HIT a benned lévő tudás, mely arra ösztönöz, hogy lelkiismeretes, pontos és igaz légy. A Hitednek hatalmas ereje lehet, ha hiszel és bízol ebben az erőben. Hegyeket mozgathat meg és láthatatlan ajtókat nyithat meg számodra. Azonban ha kishitű vagy, akkor a hiedelmeid és félelmeid nem engednek téged szabadon. A tétlenség csökkenti, míg a helyes tett növeli az erejét. Ha EGY vagy a HITeddel, akkor nem zavarhat meg semmi ami a külvilágból érkezik. A hit hatalma rendelkezésedre áll. Itt az idő a tudatos használatára.

Byron Katie-ről

 

 "A szenvedés csak egy lehetőség a sok közül” – állítja Katie. Valahányszor valami gyötör minket – enyhe kellemetlenség, heves bánat, tomboló harag vagy kétségbeesés -, biztosak lehetünk benne, hogy reakciónkat egy bizonyos gondolat okozza, akár tudunk róla, akár nem. Kínlódásunkból kiutat jelent, ha megvizsgáljuk az azt kiváltó gondolatot. Bárki megteheti ezt, ha papírt és ceruzát vesz elő. A Munka négy kérdése és a megfordítások felfedik gondolkozásunk megalapozatlanságát. E folyamat révén, melyet Katie Ön vizsgálatnak nevez, rájövünk, hogy valamennyi készen kapott meggyőződésünk és előítéletünk eltorzítja a valóságot. Ha gondolatainknak hiszünk a dolgok tényleges állása helyett, érzelmi vesszőfutásba kezdünk. Ezt nevezhetjük szenvedésnek. A szenvedés természetes védelmi reakció, amely arra figyelmeztet, hogy a kívánatosnál jobban leragadtunk egy-egy gondolatnál. Ha nem vagyunk elég figyelmesek, hajlamosak lehetünk az élet elkerülhetetlen velejárójának tekinteni a szenvedést, holott nem az.

A Munka 1986 februárjában született meg egy reggelen, amikor a negyvenhárom éves Byron Katie Reid, magára eszmélt egy szanatórium padlóján.

Katie egészen addig átlagos életet élt – két házasság, három gyerek, sikeres karrier -, amíg tízéves mélyrepülésbe kezdett, amelynek düh, paranoia és mély depresszió lett a vége. Két évig olyan súlyos depresszió kínozta, hogy alig tette ki a lábát a házból. Megesett, hogy hetekig nem kelt fel, s még megfürödni vagy fogat mosni sem volt elég ereje. A gyerekei lábujjhegyen jártak el az ajtaja előtt, hogy megússzák váratlan dührohamait. Végül bejelentkezett egy olyan szanatóriumba, ahol táplálkozási rendellenességekkel kezeltek nőbetegeket. Ez volt az egyetlen olyan intézmény, melynek költségeit a biztosító hajlandó volt fizetni. A többi bentlakó annyira félt Katie-től, hogy elkülönítve helyezték el őt egy padlásszobában.

Egy reggelen, amint a padlón hevert (még arra sem tartotta méltónak magát, hogy az ágyban aludjon), úgy eszmélt fel, hogy nem tudta, ki és mi ő egyáltalán. „Én sehol sem voltam” – számolt be erről az élményről.

„Minden haragom, minden zavaró gondolatom, az egész addigi világom egy csapásra semmivé foszlott. Ugyanakkor lényem legmélyéről feltartóztathatatlanul nevetés tört elő, amely sehogyan sem akart véget érni. Minden vadonatújnak és ismeretlennek tetszett. Mintha valaki más ébredt volna fel helyettem. Ő nyitotta ki a szemét. Ő nézett keresztül Katie szemein. És ezt a valakit elbűvölte, amit látott! Mámoros öröm járta át. Semmit nem érzett elfogadhatatlannak, semmi nem vált külön, minden önmaga lényegét alkotta.”

 Amikor Katie hazaért, a családja és barátai számára is nyilvánvalóvá vált, hogy egészen kicserélődött. Lánya, Roxanne, aki akkor tizenhat éves volt, így beszél erről:

„Tudtuk, hogy vége az állandó háborgásnak. Addig folyvást kiabált velünk, és a kákán is csomót keresett. Rettegtem egy szobában maradni vele. Mostanra tökéletesen megbékélt. Órákig elüldögélt az ablak mellett vagy kint, a szabadban. Ártatlan, gyermeki vidámság és életöröm töltötte el. A bajba jutott szomszédok egymásnak adták a kilincset, hogy kikérjék a tanácsát. Ő meg leült velük, és különböző kérdéseket tett fel nekik. Legfőképpen ezt: „Igaz ez?” Amikor teljesen letörten egyszer azzal jöttem haza, hogy a fiúm nem szeret többé, anya csak rám nézett, mint aki nem tartja ezt elképzelhetőnek, és megkérdezte: „Édesem, hogyan lehetséges ez?” Mintha csak azt mondtam volna neki, hogy Kínában élünk.”

Miután Katie környezete megértette, hogy a régi énje nem tér vissza többé, találgatni kezdték, mi okozhatta ezt a gyökeres átalakulást. Tán csoda történt? De ő nem segített nekik ebben. Belekerült egy időbe, mire közérthetően meg tudta fogalmazni ezt a belső élményt. Olyan szabadságról beszélt, amely benne magában született meg. Azt is elmondta, hogy önvizsgálatot tartott, így jött rá, hogy régi vélekedései egytől-egyig hamisak.

Röviddel azután, hogy hazatért a szanatóriumból, otthonát megtöltötték a látogatók, akik hallották hírét, és azért jöttek, hogy tanuljanak tőle. Az önvizsgálatot, melyet magán alkalmazott, olyan kérdésekbe ültette át, melyeket nélküle is bárki feltehetett önmagának. Rövidesen baráti összejövetelekre hívták meg. Vendéglátói gyakran megkérdezték tőle, „megvilágosodottnak” érzi-e magát. Ilyenkor ő azt felelte: „Egyszerűen olyasvalaki vagyok, aki tudja, mi a különbség a szenvedés és annak hiánya között.”

 

1992 óta a Munka futótűzként terjedt tovább Kaliforniából. Katie minden meghívást elfogadott, és azóta is szinte állandóan úton van; kisebb-nagyobb közönségeknek mutatja be a Munkát és annak hatását, amely így a legkülönfélébb szervezetekhez talált utat magának – vállalatokhoz, börtönökbe, kórházakba, rendelőkbe, iskolákba, templomokba. Katie közben bejárta a világot, és mindenhol nagy népszerűségnek örvend.

Katie gyakran megemlíti, hogy a Munka megértésének egyetlen módja, ha megtapasztaljuk azt. Ez a fajta önvizsgálat tökéletesen egybevág a legfrissebb kutatásokkal. Az idegrendszer szakértői mára felismerték, hogy az agy egy területe, az ún. „tolmács” felel az én-tudatot meghatározó belső monológért. Két kiváló tudós a közelmúltban írta le a tolmács csalafinta, megbízhatatlan „meséit”. Egyikük, Antonio Damasio ezt mondja: „A legfontosabb felfedezés talán a következő: az ember bal agyféltekéje hajlamos olyan elbeszéléseket gyártani, amelyek nem szükségszerűen vágnak egybe a valósággal.” Michael Gazzaniga pedig így ír erről: „A bal agyfélteke olyan történetet sző, amellyel meggyőzheti önmagát és a kívülállókat, hogy tökéletesen ura a helyzetnek… Miként szolgálja az alkalmazkodást a bal agyfélteke ilyenfajta kuruzslása? A tolmács valójában egységes történetté ötvözi mindazt, ami megesik velünk. Ehhez meg kel tanulnunk hazudni önmagunknak.” Az igazolt kísérleteken alapuló fenti megfigyelések arra utalnak, hogy hajlamosak vagyunk hinni saját „sajtóközleményeinknek”. Egyfolytában saját gondolataink csapdájába esünk, és ezért kerülünk fájdalmas érzelmi állapotokba. A Katie által kidolgozott önvizsgálati módszer az elme kevésbé ismert képességére támaszkodik, jelesül, hogy képes kiutat találni az önmagának felállított csapdákból.

 

A Munka elvégzése után sokan azonnali megkönnyebbülésről számolnak be. Megszabadulnak azoktól a gondolatoktól, amelyek addig pokollá tették az életüket. Ugyanakkor ez a pillanatnyi élmény még nem minden. A Munka folyamatos, és egyre mélyülő önvizsgálatot követel meg, az egyszeri „kezelés” tehát kevés. „Több ez közönséges módszernél – mondja Katie - , amennyibenlényünk legmélyét kelti életre.”

Minél inkább elmélyülnek majd a Munkában, annál átütőbben érzékelik a hatását. Akiknek vérükké vált az önvizsgálat, azt vallják, hogy már nem is ők végzik el a Munkát, hanem az dolgozik rajtuk. Arról is beszámolnak, hogy az elméjük már minden tudatos elhatározás nélkül felfigyel a gyötrő gondolatokra, s haladéktalanul hatálytalanítja őket. Megszűnik a belső perlekedés a valósággal, s nem marad helyette más, csak a szeretet – önmagunk, mások és minden iránt, amit csak az élet elénk hoz. A szeretet mostantól olyan könnyűvé és természetessé válik, mint a lélegzés.

A Munka 1986 februárjában született meg egy reggelen, amikor a negyvenhárom éves Byron Katie Reid, magára eszmélt egy szanatórium padlóján.

Katie egészen addig átlagos életet élt – két házasság, három gyerek, sikeres karrier -, amíg tízéves mélyrepülésbe kezdett, amelynek düh, paranoia és mély depresszió lett a vége. Két évig olyan súlyos depresszió kínozta, hogy alig tette ki a lábát a házból. Megesett, hogy hetekig nem kelt fel, s még megfürödni vagy fogat mosni sem volt elég ereje. A gyerekei lábujjhegyen jártak el az ajtaja előtt, hogy megússzák váratlan dührohamait. Végül bejelentkezett egy olyan szanatóriumba, ahol táplálkozási rendellenességekkel kezeltek nőbetegeket. Ez volt az egyetlen olyan intézmény, melynek költségeit a biztosító hajlandó volt fizetni. A többi bentlakó annyira félt Katie-től, hogy elkülönítve helyezték el őt egy padlásszobában.

Egy reggelen, amint a padlón hevert (még arra sem tartotta méltónak magát, hogy az ágyban aludjon), úgy eszmélt fel, hogy nem tudta, ki és mi ő egyáltalán. „Én sehol sem voltam” – számolt be erről az élményről.

„Minden haragom, minden zavaró gondolatom, az egész addigi világom egy csapásra semmivé foszlott. Ugyanakkor lényem legmélyéről feltartóztathatatlanul nevetés tört elő, amely sehogyan sem akart véget érni. Minden vadonatújnak és ismeretlennek tetszett. Mintha valaki más ébredt volna fel helyettem. Ő nyitotta ki a szemét. Ő nézett keresztül Katie szemein. És ezt a valakit elbűvölte, amit látott! Mámoros öröm járta át. Semmit nem érzett elfogadhatatlannak, semmi nem vált külön, minden önmaga lényegét alkotta.”

Amikor Katie hazaért, a családja és barátai számára is nyilvánvalóvá vált, hogy egészen kicserélődött. Lánya, Roxanne, aki akkor tizenhat éves volt, így beszél erről:

„Tudtuk, hogy vége az állandó háborgásnak. Addig folyvást kiabált velünk, és a kákán is csomót keresett. Rettegtem egy szobában maradni vele. Mostanra tökéletesen megbékélt. Órákig elüldögélt az ablak mellett vagy kint, a szabadban. Ártatlan, gyermeki vidámság és életöröm töltötte el. A bajba jutott szomszédok egymásnak adták a kilincset, hogy kikérjék a tanácsát. Ő meg leült velük, és különböző kérdéseket tett fel nekik. Legfőképpen ezt: „Igaz ez?” Amikor teljesen letörten egyszer azzal jöttem haza, hogy a fiúm nem szeret többé, anya csak rám nézett, mint aki nem tartja ezt elképzelhetőnek, és megkérdezte: „Édesem, hogyan lehetséges ez?” Mintha csak azt mondtam volna neki, hogy Kínában élünk.”

Miután Katie környezete megértette, hogy a régi énje nem tér vissza többé, találgatni kezdték, mi okozhatta ezt a gyökeres átalakulást. Tán csoda történt? De ő nem segített nekik ebben. Belekerült egy időbe, mire közérthetően meg tudta fogalmazni ezt a belső élményt. Olyan szabadságról beszélt, amely benne magában született meg. Azt is elmondta, hogy önvizsgálatot tartott, így jött rá, hogy régi vélekedései egytől-egyig hamisak.

Röviddel azután, hogy hazatért a szanatóriumból, otthonát megtöltötték a látogatók, akik hallották hírét, és azért jöttek, hogy tanuljanak tőle. Az önvizsgálatot, melyet magán alkalmazott, olyan kérdésekbe ültette át, melyeket nélküle is bárki feltehetett önmagának. Rövidesen baráti összejövetelekre hívták meg. Vendéglátói gyakran megkérdezték tőle, „megvilágosodottnak” érzi-e magát. Ilyenkor ő azt felelte: „Egyszerűen olyasvalaki vagyok, aki tudja, mi a különbség a szenvedés és annak hiánya között.”

1992 óta a Munka futótűzként terjedt tovább Kaliforniából. Katie minden meghívást elfogadott, és azóta is szinte állandóan úton van; kisebb-nagyobb közönségeknek mutatja be a Munkát és annak hatását, amely így a legkülönfélébb szervezetekhez talált utat magának – vállalatokhoz, börtönökbe, kórházakba, rendelőkbe, iskolákba, templomokba. Katie közben bejárta a világot, és mindenhol nagy népszerűségnek örvend.

Katie gyakran megemlíti, hogy a Munka megértésének egyetlen módja, ha megtapasztaljuk azt. Ez a fajta önvizsgálat tökéletesen egybevág a legfrissebb kutatásokkal. Az idegrendszer szakértői mára felismerték, hogy az agy egy területe, az ún. „tolmács” felel az én-tudatot meghatározó belső monológért. Két kiváló tudós a közelmúltban írta le a tolmács csalafinta, megbízhatatlan „meséit”. Egyikük, Antonio Damasio ezt mondja: „A legfontosabb felfedezés talán a következő: az ember bal agyféltekéje hajlamos olyan elbeszéléseket gyártani, amelyek nem szükségszerűen vágnak egybe a valósággal.” Michael Gazzaniga pedig így ír erről: „A bal agyfélteke olyan történetet sző, amellyel meggyőzheti önmagát és a kívülállókat, hogy tökéletesen ura a helyzetnek… Miként szolgálja az alkalmazkodást a bal agyfélteke ilyenfajta kuruzslása? A tolmács valójában egységes történetté ötvözi mindazt, ami megesik velünk. Ehhez meg kel tanulnunk hazudni önmagunknak.” Az igazolt kísérleteken alapuló fenti megfigyelések arra utalnak, hogy hajlamosak vagyunk hinni saját „sajtóközleményeinknek”. Egyfolytában saját gondolataink csapdájába esünk, és ezért kerülünk fájdalmas érzelmi állapotokba. A Katie által kidolgozott önvizsgálati módszer az elme kevésbé ismert képességére támaszkodik, jelesül, hogy képes kiutat találni az önmagának felállított csapdákból.

A Munka elvégzése után sokan azonnali megkönnyebbülésről számolnak be. Megszabadulnak azoktól a gondolatoktól, amelyek addig pokollá tették az életüket. Ugyanakkor ez a pillanatnyi élmény még nem minden. A Munka folyamatos, és egyre mélyülő önvizsgálatot követel meg, az egyszeri „kezelés” tehát kevés. „Több ez közönséges módszernél – mondja Katie - , amennyibenlényünk legmélyét kelti életre.”

Minél inkább elmélyülnek majd a Munkában, annál átütőbben érzékelik a hatását. Akiknek vérükké vált az önvizsgálat, azt vallják, hogy már nem is ők végzik el a Munkát, hanem az dolgozik rajtuk. Arról is beszámolnak, hogy az elméjük már minden tudatos elhatározás nélkül felfigyel a gyötrő gondolatokra, s haladéktalanul hatálytalanítja őket. Megszűnik a belső perlekedés a valósággal, s nem marad helyette más, csak a szeretet – önmagunk, mások és minden iránt, amit csak az élet elénk hoz. A szeretet mostantól olyan könnyűvé és természetessé válik, mint a lélegzés.

Bayron Katie: Önmunka elméleti alapok

                                                                                     
                                          

A szenvedés, a lelki fájdalom, és a konfliktusok oka.Minden szenvedésünk okozója az a meggyőződésünk, hogy a dolgoknak máshogy kellene lenniük, mint ahogy vannak. Pl. „A gyerekeimnek hálásnak kellene lennie azért, amit értük teszek.” Amíg elhisszük ezt a gondolatot, addig ellenállásban vagyunk azzal kapcsolatban, ami van. Ha a gyerekeim nem hálásak, akkor pont erre van szükségem ahhoz, hogy észrevegyem, megvizsgáljam ezt a hitemet, és megnézzem milyen ezzel a gondolattal együtt élni, illetve milyen érzés nélküle – ha teljesen és tökéletesen elfogadom, ami éppen van. AMI VAN, AZ VAN. Amikor szembeszállok a valósággal, mindig vesztes maradok.AMIM VAN, ARRA SZÜKSÉGEM VAN. AMIM NINCS, ARRA NINCS SZÜKSÉGEM.

A szenvedésnek egyetlen módja létezik: amikor elhiszünk egy gondolatot, mely harcba száll azzal, ami van. Ha az elme teljesen tiszta, akkor az, ami van, megegyezik azzal, amit akarunk. Ha azt szeretnéd, hogy a valóság másmilyen legyen, mint amilyen éppen az adott pillanatban, az olyan, mintha egy macskát szeretnél megtanítani ugatni. Próbálkozhatsz, és még tovább próbálkozhatsz, a macska pedig újra meg újra azt fogja mondani neked, hogy „miaú”. Azt akarni, hogy a valóság másmilyen legyen, mint amilyen az adott pillanatban, reménytelen.

Ha elkezded figyelni a gondolataidat, észreveszed, hogy naponta rengetegszer jelennek meg ilyesmik a fejedben: „Unom ezt az esőt, ki kéne már sütnie a napnak végre.” „Karcsúbbnak és fiatalabbnak kéne lennem.” „A férjemnek nem kellene annyit dolgoznia, aztán este innia és tévéznie.” Ez pontosan az a gondolkodási mód, amikor azt akarjuk, hogy a valóság más legyen, mint amilyen.Minden stressz és lelki fájdalom abból fakad, hogy harcba szállunk azzal, ami van, a pillanatnyi valósággal.

Sokan félnek attól, hogy ha elfogadják, ami van, akkor passzívvá válnak, nem éreznek késztetést a cselekvésre, gyengék lesznek.Az elfogadás mindig a pillanatnyi valóság elfogadására vonatkozik, nem azt jelenti, hogy a helyzet most már mindig így fog maradni. Sőt! Nézd csak meg milyen energetikai különbség van a két hozzáállás között: 1.) „Bárcsak ne veszítettem volna el a munkámat, sosem fogok újat találni.” 2.) „Elveszítettem a munkámat. Rendben. Mit tehetek most?”

Ha elkezded a gondolataidon való önmunkálkodást, hamar rá fogsz jönni, hogy amiről eddig azt hitted, hogy nem kellett volna megtörténnie, pont annak kellett megtörténnie. Meg kellett, hogy történjen, mert megtörtént, és ezt semmilyen ellenkezés, szenvedés, gondolkodás sem tudja meg nem történtté tenni. Ez nem azt jelenti, hogy helyeseld vagy ünnepeld. Ez csak azt jelenti, hogy képes vagy a dolgokat belső harcod zavarodott gondolkodása nélkül látni. Senki nem akarja, hogy betegek legyenek a gyerekei, senki nem szeretne autóbaleset részese lenni, de ha egyszer már megtörténnek ezek a dolgok, mily módon támogathat és erősíthet minket az, ha mentális harcba fogunk ellenük?

Onnan tudhatjuk, hogy a valóság úgy van jól, ahogy van, hogy ha gondolatban harcra kelünk vele, az fáj. Feszültek, frusztráltak leszünk, nem érezzük természetesnek és kiegyensúlyozottnak magunkat. Ha megállítjuk a valósággal való küzdelmünket, egyszerűen, áramlóan, kedvesen és félelem nélkül tudunk cselekedni.

A másik embernek pont az a dolga, hogy megmutasson magamat magamnak. Semmi más nem tud történni, hiszen az elménk úgy működik, mint egy tükör, mindent megfordít. Ezért aztán, amit kívül látok, az kivétel nélkül mindig az én elmém tartalmának a kivetülése, a megvizsgálatlan gondolataimnak a tükröződése. Én vagyok a diavetítő, a másik ember pedig a kivetített kép. Ha nem tetszik a „folt” a kivetített képen, akkor azért, hogy a kép megtisztuljon, egyetlen dolgot tudok tenni: megtisztítom a diavetítőt. A diavetítő pedig a saját elmém, az ő régi, kedvenc, megvizsgálatlan, megemésztetlen programjaival, mely mindig csak a saját igazának bebizonyításán munkálkodik. És épp emiatt, én sosem nyerhetek. Próbálhatom én erőből és küzdésből megváltoztatni a másik embert és a világot, hogy olyan legyen végre, amilyennek a fejemben levő gondolatok szerint lennie kellene – ez nem igazán szokott sikerrel járni.

A Három Dolog – Kinek a Dolgával Foglalkozol Éppen?

Az Univerzumban csak három fajta dolgot tudok találni: az én dolgomat, a te dolgodat, és a Valóság/Isten dolgát. A Valóság az, ami mindent ural. Bármi, ami az én, a te és bárki más befolyásán kívül esik, a Valóság/Isten dolga.

Az átélt stressz nagy része abból származik, hogy mentálisan a saját dolgainkon kívül élünk. Amikor olyasmiken jár az eszem, hogy „azt szeretném, ha boldog lennél; jobban kéne vigyáznod magadra; pontosnak kéne lenned; figyelmesebbnek kéne lenned; abba kéne hagynod az ivást”, akkor a te dolgaiddal foglalkozom. Ha aggódom földrengés, háború, árvíz miatt, vagy ha meg akarok halni, akkor Isten dolgaiba avatkozom. Ha gondolatban a te dolgaiddal, vagy Isten dolgaival foglalkozom, akkor kirekesztem, elszigetelem magam magamtól, és tőled, illetve a többi embertől és a jelentől is. Figyeld meg az érzést, amikor azt gondolod pl., hogy „Apámnak meg kellene értenie engem.” Fájdalom és magány jár együtt ezzel a gondolattal. Valahányszor, amikor lelki fájdalmat és magányt élsz át, mindig valaki más dolgával foglalkozol (vagy a Valósággal harcolsz).

És ha én gondolatban a Te életedet élem, ki marad itt, hogy az én életemet élje? Mindketten ott vagyunk nálad. Gondolatilag a te ügyeidben, dolgaidban lenni, távol tart engem attól, hogy jelen lehessek a saját életemben. Elválasztom magam saját magamtól, aztán pedig csodálkozom, hogy miért is nem működik az életem.

Azt gondolni, hinni, hogy én tudnám, mi lenne a legjobb bárkinek is, azt jelenti, hogy nem a saját dolgaimmal foglalkozom. Még, ha a szeretet nevében teszem is, akkor is ez tiszta önteltség, aminek az eredménye: feszültség, nyugtalanság és félelem. Tisztában vagyok azzal, hogy mi jó nekem? Ez az egyetlen dolgom van. A legjobb, ha először ezzel foglalkozom, mielőtt megoldanám a te problémáidat.

Amikor eljutsz oda, hogy a „kinek a dolga” kérdését elég mélyen megérted, és a saját dolgaiddal kapcsolódsz össze,elképzelhetetlen érzelmi felszabadulást élhetsz át az életedben. Amikor csak stresszt vagy kellemetlenséget érzel, állj meg és tedd fel magadnak a kérdést: „Kinek a dolgával foglalkozom gondolatban?” Ez a kérdés vissza tud téged vezetni önmagadhoz. És lehet, hogy rádöbbensz, hogy soha nem tudtál jelen lenni a saját életedben, mert gondolatban mások dolgaival foglalkoztál, az ő életüket élted. Ha csak egyszerűen észreveszed, hogy valaki másnak a dolgába merültél bele, máris visszatérhetsz saját csodálatos önmagadhoz.

És ha ezt egy ideig csinálod, szép lassan azt is megláthatod, hogy valójában a te saját dolgod, mint olyan, sem létezik. Hogy az élet önmagától is tökéletesen zajlik.

Hogyan tekints megértéssel a gondolataidra

A gondolat ártalmatlan, míg csak nem hiszünk neki. Nem a gondolataink, hanem a hozzájuk való ragaszkodásunk okozza a szenvedést. A gondolathoz való ragaszkodás azt jelenti, hogy elhisszük, hogy a gondolat igaz, anélkül, hogy ezt megvizsgáltuk volna. A hiedelem egy olyan gondolatot jelent, amelyhez régóta ragaszkodunk, fenntartás nélkül elhisszük, sőt legtöbbször nem is vagyunk tudatában.

A legtöbben azonosulunk azzal a valakivel, akiről a gondolataink azt állítják, hogy „ez vagyok én”. Figyeld csak meg, hogyan is működik a lélegzésed! Észreveheted, hogy nem is te lélegzel – lélegeztetve vagy. A gondolkodással, a gondolatokkal ugyanez a helyzet. A gondolatok csak úgy megjelennek. Kilépnek a semmiből és visszamennek a semmibe, mint ahogy a felhők mozognak az üres égbolton. Azért jönnek, hogy áthaladjanak, nem pedig azért, hogy maradjanak. Nincs bennük semmi „káros”, míg igaznak nem hisszük őket, és nem kezdünk el hozzájuk ragaszkodni.

Soha még senki nem volt képes arra, hogy kontrollálja a gondolatait, még akkor sem, ha vannak emberek, akik történeteket mesélnek róla, hogyan sikerült ez nekik. Ha nem megszabadulni próbálsz a gondolataidtól, hanem megértéssel és kíváncsisággal fordulsz feléjük, akkor ők hagynak el téged.

A gondolatok olyanok, mint a szellő, mint a levelek a fákon, mint az esőcseppek hullása. Feltűnnek, megjelennek – és ha megvizsgáljuk őket, megbarátkozhatunk velük. Veszekednél egy esőcseppel? Egy esőcseppben nincs semmi személyes, és ugyanígy, nincs semmi személyes a gondolatokban sem. Ha újra felbukkan egy egykor fájdalmas elképzelés a fejedben, melyet már megértéssel megvizsgáltál, akkor már legfeljebb érdekesnek fogod találni. Ami korábban rémálom volt, most már csak érdekes. A legközelebbi alkalommal, ha felbukkan, lehet, hogy már inkább mulatságosnak találod. Végül tán észre sem fogod venni. Ez az ereje annak, ha szereted, ami van. (forrás:http://kincsamivan.hu/ :Oravecz Andrea)

A gondolat ereje

                                                                             

A mindennapokra is igaz, hogy gondolkodásod határozza meg valóságodat. Te tervezed meg Utadat, Te teremted meg körülményeidet, kapcsolataidat, kapcsolataid minőségét. Te választod meg, hogy kivel és mivel kívánsz kapcsolatba kerülni földi léted során. Ahogy minden anyagi létezés egy teremtő gondolat eredményeként jön létre, úgy minden ami a világodat meghatározza a te teremtményed. Alapvetően azok a gondolataid határozzák meg valóságodat, amelyeket nap mint nap elgondolsz. Amennyiben ezek előremutató – a saját értékítéleted szerint – pozitív gondolatok, akkor a valóságod is olyanlesz, amilyet szeretnél. Amennyiben viszont gondolataid minőségét számodra el nem fogadható gondolatok többsége határozza meg, akkor nem érzed jól magad a bőrödben.

Byron Katie