Tudatos gyógyulás.

                                                       

A FIZIKAI TÜNETEK LELKI HÁTTEREI

FERTŐZÉS, GYULLADÁS

Az emberi testben lezajló betegségfolyamatok egyik leggyakoribb oka a fertőzés. A legsűrűbben előforduló akut szimptómák a gyulladások: a megfázástól a tüdőgyulladáson át a koleráig és a himlőig.

A gyulladásos folyamatoknál valójában a testben egyfajta háború játszódik le: a test immunrendszere megtámadja s legyőzi az egyre veszélyesebbé váló ellenséges kórokozókat (baktériumokat, vírusokat, toxinokat). E küzdelem tünete a duzzanat, a kivörösödés, a fájdalom és a láz. Ha a test sikeresen vette fel a harcot a betolakodó kórokozóval, átvészeljük a betegséget, ha a kórokozók győznek, a páciens meghal.

A fenti példa jól mutatja a gyulladás és a háború analógiás kapcsolatát. A továbbiakban, még egy analógiaszintet, nevezetesen a lélek szintjét is bevonjuk vizsgálódásaink körébe. Tudni illik, egy ember is „robbanhat”. Gondoljunk csak valamilyen érzelmi reakcióra, amellyel egy belső konfliktustól kívánunk megszabadulni.

Az említett három szintet, azaz a lélek-test-nemzet szintjét állandó kölcsön hatásukban vizsgálva közelebb kerülünk a konfliktus-gyulladás-háború pontos analógiájához, mely végül is kezünkbe adja a betegség megértésének kulcsát.

Tudatunk polaritása állandóan két lehetőség közötti választás feszültségében tart bennünket. Szüntelenül döntenünk kell, mindig le kell mondanunk az egyik lehetőségről ahhoz, hogy a másikat megvalósíthassuk. Így aztán mindig hiányérzetünk van, mindig szerencsétlenek vagyunk. S még jó annak, aki az emberi lét konfliktusosságát, feszültségét bevallja magának, s érezni meri, hiszen a legtöbben hajlamosak azt gondolni, hogyha egy konfliktust nem látnak s nem éreznek, akkor az nem is létezik.

Aki azonban konfliktusait nem hajlandó a tudat szintjén kihordani, feldolgozni s végül valamiféle megoldást találni rájuk, annál a konfliktusok a testiség szintjére csúsznak, s gyulladások formájában hívják fel magukra a figyelmet.

Minden fertőzés anyagivá vált konfliktus!

Az az összeütközés, amelyet a psziché szintjén elkerülünk, kényszerűen megjelenik a testben, s elégtételt kér. Ez a gyulladás.

Aki tehát nem nyitja meg a tudatát egy olyan konfliktus számára, mely azt felkavarná, a testét kell, hogy kinyissa a kórokozók előtt. Ezek a kórokozók a test megfelelően gyenge pontjaira telepednek rá, mely pontokat loci minoris resistentiae-nek (csökkent ellenállású helyek) neveznek, s ezeket az orvostudomány született, illetve öröklött gyengeségnek tartja. A hagyományos orvostudomány bizonyos szervek gyulladásra való érzékenységének indokát tehát veleszületett szervi gyengeségre redukálja, s ez látszólag lehetetlenné tesz minden további értelmezést vagy magyarázatot.

A pszichoszomatikus szemléletű megközelítésben mindig is feltűnt, hogy bizonyos problémakörök bizonyos szervekkel korreálnak, ez a koncepció azonban ellentmondásba került az orvostudomány loci minoris resistentiae elméletével.

Ez a látszólagos ellentmondás máris feloldódik, ha a vitát egy harmadik szemszögből is szemügyre vesszük: A test a tudat látható kifejezési formája éppúgy, ahogyan a ház az építész ideájának formai kifejeződése. Az idea és a megjelenés körülbelül úgy felel meg egymásnak, ahogyan a fénykép a fénykép negatívjának, anélkül azonban, hogy a kettő ugyanaz lenne. Ugyanilyen módon, minden testrész és minden szerv megfelel egy bizonyos lelki tartalomnak, emóciónak és meghatározott problémakörnek (ezekre a megfelelésekre épül például a fiziognómia, a bioenergetika, a pszichikai masszázstechnikák, stb.). Az ember mindenkor egy meghatározott tudatszintet testesít meg, s e tudatszint pillanatnyi állapota kifejezi élete fejlődéstörténetét. Problémái is bizonyos minta szerint ismétlődnek, és a kihívás is ezek fokozatos megoldására. Valójában ezek alkotják sorsunkat, hiszen a karakter és az idő együttesen nem más, mint a sors. Karakterünk „velünk fejlődik” – azt a tudatszintet fejezi ki, amely testet ölt benne.

Ha a test a tudat kifejeződése, ugyanez a minta megtalálható a testben is. Ez viszont azt is jelenti, hogy bizonyos problémaköröknek testi, illetve szervi szinten bizonyos túlérzékenység felel meg. Ezt az összefüggést használja fel például az íriszdiagnosztika is.

A locus minoris resistentiae tehát az a szerv lesz, amelynek a testi szintre terelt tanulási folyamatot magára kell vennie, ha a szervnek megfelelő pszichikai probléma tudatos feldolgozását az egyén nem vállalja.

A későbbiekben megkíséreljük lépésről lépésre tisztázni, hogy mely szerv mely problémakörnek felel meg.

Térjünk most vissza a gyulladásra. Ha kizárólag a gyulladás lefolyását vesszük figyelembe anélkül, hogy a kóresemény helyét értelmeznénk, azt látjuk, hogy az első fázisban (ingerhatás) a kórokozók behatolnak a testbe. Ennek az eseménynek pszichikai szinten a probléma által felvetett kihívás felel meg. Olyan impulzus töri át tudati határaink védelmi vonalait, olyan impulzus tart izgalomban bennünket, amellyel mindeddig elkerültük a szembesülést. Ez az impulzus a polaritás olyan feszültségét lobbantja fel bennünk, melyet már tudatosan, konfliktusként élünk át. Ha elhárító mechanizmusunk túl jól működik, az impulzus nem tud eljutni felszíni tudatunkba, azaz immunisak leszünk a kihívással , s így a tapasztalattal és a fejlődéssel szemben is.

Itt is érvényes a polaritás törvényéből következő vagy-vagy: ha lemondunk az elhárításáról a tudatban, megmarad testi immunitásunk, ha azonban tudatunk immunis az új impulzusokkal szemben, a test lesz készséges a kórokozók felvételére.

Az ingerhatás elől nem menekülhetünk, egyedül a feldolgozási szintet választhatjuk meg.

A második fázisban (exszudációs fázis) a kórokozók befészkelik magukat és gyulladásos gócot hoznak létre. A szövetnedvek felgyülemlenek, a szövetek megduzzadnak, legtöbbször érezzük a duzzanat feszítését. Pszichikai szinten, konfliktusaink eme fázisában szintén nő a feszültség. Teljes figyelmünk az új problémára összpontosul, nem tudunk másra gondolni, éjjel-nappal fogva tart bennünket, nincs más témánk, minden gondolatunk megszakítás nélkül e körül forog. Így szinte minden pszichikai energiánk a konfliktusban összegződik – szó szerint tápláljuk, felpuffasztjuk problémánkat, mígnem hatalmassá duzzadva, áthatolhatatlan hegyként áll előttünk. A konfliktus minden pszichikai erőnket mozgósította s magához kötötte.

A harmadik fázis az elhárítás. Mintegy a kórokozó következményeként a test specifikus antitesteket termel (a vérben és a csontvelőben), melyek elkezdik pusztítani a kórokozókat. Ha a konfliktus helyi szinten nem oldható meg (lokális háború), teljes mozgósítás következik: az egész szervezet részt vesz a háborúban, teljes erejét latba veti az ütközetben.

Ez a küzdelem a láz (negyedik fázis): a védelmi erők támadása megsemmisíti a kórokozókat, s az így felszabaduló mérgek lázreakcióhoz vezetnek. A lázban a helyi gyulladásra az általános hőmérséklet emelkedéssel a teljes test válaszol. Láz esetén az anyagcsere lázfokonként megduplázódik, ez rávilágít ara, hogy a láz milyen mértékben erősíti fel a védelmi folyamatokat. Ezért is egészséges a láz. A testhőmérséklet magassága a betegség lefolyásának gyorsaságával korreál. Ezért sem kellene minden hőemelkedést páni rémülettel mesterségesen leszorítani, csupán az életveszélyesen magas határértékeket.

Ebben a fázisban a konfliktus pszichikai szinten teljes életünket, minden energiánkat magába szívja. Mindez nem kellemes, viszont egészséges. Ugyanis nemcsak a láz egészséges, de az is, ha szembenézünk konfliktusainkkal – s mégis, ahol csak lehet, mind a lázat, mind konfliktusainkat csírájában próbáljuk meg elfojtani.

A következő, egyben utolsó fázis a megoldás (ötödik fázis). Itt három eset lehetséges. Az egyik lehetőség az, hogy az ütközet a kórokozó győzelmével végződik, ami a páciens halálához vezet. Ez a legkedvezőtlenebb megoldás.

Az esetek nagy részében azonban, a védelmi erők sikeresen megvívják a harcot: visszaszorítják az idegen testeket, részben inkorporálják (felfalják) őket, az antitestek és a kórokozók felbomlanak, az eredmény pedig a sárga színű genny (veszteség mindkét oldalon). A kórokozók átváltozva, legyengült formában elhagyják a testet. Ugyanakkor a test is megváltozik, hiszen egyrészt információi vannak a kórokozóról (specifikus immunitás), másrészt pedig teljes elhárítóereje megerősödik az edzésben (unspecifikus immunitás).

Harmadik megoldás a krónikussá válás. Ha egyik félnek sem sikerül a konfliktust megfelelő módon megoldania, kompromisszum jön létre a kórokozó és a védelmi erők között: a kórokozó a testben marad, ám győzelem (azaz halál) nélkül, ugyanakkor a test sem győzedelmeskedik a kórokozó felett. Ez a krónikussá váló betegség képe. Tünetileg ez a limfo- és granulociták, valamint az antitestek megnövekedett számában, a normálisnál magasabb vérsüllyedésben és enyhe lázban mutatkozik meg.

A nem tisztázott helyzet következtében góc keletkezik a testben, s ez szakadatlanul olyan energiát köt le, melyre a test többi része is igényt tartana: a páciens levert, fáradt, passzív, kedvetlen, apatikus. Nem egészen beteg és nem egészen egészséges – nem valódi háború, de nem is valódi béke ez, szóval kompromisszum – s mint ilyen, romlott, mint minden kompromisszum e földön (Jézus: „..Légy forró vagy hideg”).

A kompromisszum azonban nem jelent valódi megoldást, hiszen nem hoz létre abszolút egyensúlyt a két pólus között, de az egyik pólus kitüntetéséhez sincs meg az ereje. A kompromisszum tartós viszályt és ezzel együtt stagnálást jelent. (Katonailag állóháború, mely továbbra is energiát, anyagot fogyaszt, s így jelentősen gyengíti, illetve bénítja az élet olyan más területeit is, mint gazdaság, kultúra, stb.).

A krónikussá válás folyamatának pszichés területen a tartósan fennálló konfliktus felel meg. Beleragadunk konfliktusainkba, és sem bátorságunk, sem erőnk nincs a döntéshez. Minden döntés áldozattal jár – egyidejűleg ugyanis vagy az egyik, vagy a másik lehetőséget választjuk csak -, s a szükségszerű áldozat félelmet ébreszt bennünk. Így sokan belemerevednek konfliktusukba, képtelenül arra, hogy hozzájáruljanak az egyik vagy a másik pólus győzelméhez. Állandóan méricskélnek, melyik a helyes és melyik a téves döntés, anélkül, hogy felfognák: absztrakt értelemben nem létezik helyes és téves, ahhoz ugyanis, hogy egészségesek legyünk, mindkét pólusra szükségünk van, ugyanakkor ezek egyidejűleg nem valósíthatók meg, csak egymás után – szóval kezdjük az egyikkel és döntsünk!

Minden döntés felszabadító. A krónikussá vált tartós konfliktus folyamatosan energiát von el tőlünk, s ennek pszichés következménye kedvetlenség, motiválatlanság, rezignáció. Ha eljutunk a konfliktus egyik pólusához, máris érezzük a felszabaduló energiákat. Ahogyan a test megerősödve kerül ki a fertőzésből, ugyanúgy a psziché is megerősödik a konfliktusokban. Ha szembesülünk valamely problémával, ha egyáltalán foglalkozunk az egymással szemben álló pólusokkal, ebből pszichénk tanul, határai tágulnak, s ezzel tudatosabbá válik. Minden átélt konfliktus nyeresége egy információ (a tudatosulás), mely a specifikus immunitással analóg módon képessé tesz bennünket arra, hogy hasonló problémával a jövőben veszélytelenül kerülhessünk szembe.

Továbbá, minden átélt konfliktussal a konfliktusokhoz, mint olyanokhoz való viszonyunk lesz bátrabb, cselekvőbb, ez felel meg a testi unspecifikus immunitásnak. Amint azonban a testi megoldás komoly áldozatot kíván, a pszichének is jelentős áldozatot kell hoznia a döntéskor: fel kell adnunk némely addig bevált nézetünket, véleményünket, kedvelt magatartási formánkat és szokásunkat.

Minden új feltételezi a régi halálát. S ahogy a testben olykor jelentősebb gyulladásgócok heget hagynak maguk után, sebhelyek maradnak pszichénken is, melyekre visszapillantva, életünk fordulópontjainak emlékeit látjuk.

Régebben minden szülő tudta, hogy gyermeke az átélt gyermekbetegség után (s a gyermekbetegségek fertőzéses betegségek!) érettebb, fejlettebb lesz. A gyermekbetegség után a gyermek már nem ugyanaz, aki korábban volt. Bizonyos értelemben érettebb. De nemcsak a gyermekbetegségektől leszünk érettebbek. Miként a test is megerősödve kerül ki minden fertőzési folyamatból, az ember is érettebben kerül ki konfliktusaiból. Csak kihívásokon keresztül erősödhetünk, s erősödhetnek képességeink is.

A fentiekben párhuzamosan vizsgáltuk a konfliktusok és a gyulladás struktúráját, abból a célból, hogy felismerjük közös mivoltukat. Az emberben azonban ezek a folyamatok nem párhuzamosan zajlanak le (vagy csak nagyon ritkán). Sokkal inkább az történik, hogy a vagy-vagy értelmében az egyik szint helyettesíti a másikat. Ha egy impulzus sikeresen áthatol a tudat elhárító mechanizmusán, s ezáltal a konfliktus tudatosul, a konfliktusfeldolgozás fent vázolt folyamata az ember pszichéjében játszódik le, s rendszerint nem kerül sor szomatikus fertőzésre. Ha azonban az ember nem nyílik meg, mindent elhárít, ami konfliktushoz vezetne, ami mesterséges, kerek világát kérdésessé tenné, akkor a konfliktus a testbe kényszerül, s az érintettnek szomatikus gyulladásként kell megélnie azt.

A gyulladás tehát konfliktus az anyag szintjén.

A fertőzéses megbetegedéseket felületesen szemlélők azonban gyakran téves vég következte tésre jutnak: ”hiszen nincs is semmiféle konfliktusom”

Sajnos azonban éppen az vezet a betegséghez, hogy nem látjuk konfliktusainkat.

Alaposan utánajárni persze fáradságosabb, mintha csak egy futó pillantást vetünk rá. Leleplező őszinteség szükséges hozzá!

Ez pedig pszichénk számára többnyire olyan sok kellemetlenséget jelent, mint amennyit a fertőzés a test számára. S általában éppen ezt a kellemetlenséget akarjuk elkerülni.

Ugyanígy, a fertőzések elleni küzdelem, konfliktusok elleni küzdelem az anyag szintjén. A fegyver neve: ANTIBIOTIKUM, mely elnevezés nagyfokú őszinteségről tanúskodik. A szó két görög szóból áll: anti = ellen, és bios = élet. Az antibiotikum szó jelentése tehát: élet ellenes anyag – ez aztán az őszinteség! Az atibiotikum életellenessége két szinten is megmutatkozik.

Egyrészt, emlékezzünk vissza, hogy a konfliktus a fejlődés, azaz az élet tulajdonképpeni motorja. Ebben az értelemben, a konfliktus bármiféle elfojtása magában véve támadás az élet dinamikája ellen.

Másrészt, szigorúan orvosi értelemben véve is életellenes az antibiotikum. A gyulladás ugyanis a problémák tisztázásának akut, gyors és aktuális módját jelenti, amikor is a gennyesedési folyamat során mindenekelőtt toxikus anyagok távoznak a szervezetből. Ha ezeket a tisztulási folyamatokat gyakran s hosszan tartó kezeléssel megakadályozzuk, a termelődő mérgező anyagokat a testnek (főleg a kötőszöveteknek) kell elraktározniuk, s a mérgező anyagok felhalmozódása rákos folyamatok kialakulásához vezethet. Előáll a kukaeffektus: vagy gyakorta kiürítjük a kukát (fertőzések által), vagy oly sokáig gyűjtjük a szemetet, mígnem az önálló életre kel, s az egész házat (testet) veszélyezteti (rák). Az antibiotikumok idegen anyagok, nem az érintett személy teste termeli ki őket. Segítségükkel megfosztjuk a beteget betegsége gyümölcsétől, azaz attól, amit a beteg a konfrontációból tanulhatott volna.

Végezetül, egyben összegzésként vizsgáljuk meg azt a kérdést, vajon hogyan lehetséges az, hogy alapvetően egy pszichikai folyamatot testi betegséggel helyettesítsünk. Mindenekelőtt, fontos tudatosítanunk, hogy a test és a psziché kettéválasztása valójában csak elméleti segédeszköz. A valóságban egyik sem élhető meg a másik nélkül. Bármi történjék is testünkben, azt mindig megéljük tudatunk, a psziché szintjén is. Ha például kalapáccsal a hüvelykujjunkra ütünk,azt mondjuk: fáj a hüvelykujjam. A fájdalom azonban valójában a tudatunkban van. Csak a „fájdalom” pszichikus érzését vetítettük ki a hüvelykujjunkra.

A fájdalom tehát tudati jelenség és éppen ezért erősen befolyásolható. Gondoljunk csak a hipnózisra, az akupunktúrára. Mindaz, tehát amit a betegség testi lefolyása során átélünk és elszenvedünk, kizárólag a tudatunkban történik. A „pszichikai” és a „szomatikus” közti különbségtétel csupán a projekció felületére vonatkozik. Az anyag – s így a test is – csak a projekció (kivetítés) színtereként szolgál, maga azonban sosem helye a problémák születésének, így megoldásának sem. A test, mint a projekció helye, ideális segédeszköz lehet a megismerésben, a megoldás azonban csak a tudatban születhet meg. Így minden testi megbetegedési folyamat szimbolikus problémafeldolgozás, s tanulsága az a nyereség, amelyet tudatunknak kell gyümölcsöztetnie. Ez az alapja annak az érési folyamatnak is, melyet az átélt betegség elősegít.

Ily módon a probléma testi és pszichikus feldolgozásában létrejön egy bizonyos ritmus. Ha a probléma pszichikusan nem dolgozható fel, materiális segédeszközként bevetjük a testet, s szimbolikusan dramatizáljuk benne a megoldatlan problémát. A testi betegségfolyamatból tanultakat a leküzdött betegség után visszaszolgáltatjuk a pszichének. Ha az elnyert tapasztalatok ellenére a psziché még mindig nem képes a problémát felfogni, az ismételten visszahull a testiségbe, hogy újra lehetségessé váljék a gyakorlati tapasztalatgyűjtés. Ez a váltakozás mindaddig ismétlődik, míg a megszerzett tapasztalatok a tudatot képessé nem teszik arra, hogy a problémát vagy a konfliktust végérvényesen megoldja.(forrás:tudatosgondolkodas.hu)

**********