Teremtő képességünk felfedezése.

                                                                 

Amikor az ember az önmagával való ismerkedésben érzelemmentesen, semleges szemlélőként néz magára, akkor szép lassan feltárulnak a válaszok előtte, s legvégül ráérez arra, hogy mi mindnyájan a Teremtő egy parány részeként szintén teremtő lények vagyunk. Megérzi, hogy egy egyszeri, megismételhetetlen csoda lények vagyunk, ki úgy tökéletes, ahogyan van.

 Rádöbben, hogy mindent, amit eddig teremtett, arra épp úgy, és épp akkor szüksége is volt. Ám amikor már sok-sok tapasztalatot begyűjtött, akkor nem szükséges tovább vakon tapogatóznia, már tudatosan teremthet, magára lelhet, végre felébredhet. Az önmagával való ismerkedés során egyszer csak megnyitva a szívét, meghallja annak szavát, s rádöbben arra, hogy semmi más nem fontos, csak az, hogy higgyen önmagában! 

 Semmi nem kell a fejlődéséhez, a tanulásához, a tapasztalatszerzéséhez, csak a tiszta hit, hogy amiért ide érkezett, azt meg tudja tenni, ahhoz minden feltétel rendelkezésére áll, minden segítség időben megérkezik, minden körülmény épp úgy, ahogyan ott fenn, a testetlen lélekvilágban megtervezte, időben megteremtődik. Nincsen semmi más dolga az embernek, csupán hinni, hogy minden úgy történik, ahogyan kell, azzal a naiv, őszinte, feltétel nélküli gyermeki hittel, amivel a földre leszületett.

Ezzel a gyermeki hittel kell csupán hinnie, hogy minden személyi és tárgyi feltétel a rendelkezésére áll, s ezzel a hittel, ezzel a tiszta tudati akarattal kell élnie. Amikor az ember a hitében él, akkor megnyugszik, megszűnik a kapkodása, a céltalan rohangálása, elcsendesedik, s derűsen éli napjait. Ekkortól már az elméje helyett, a sok gondolkodás, agyalás helyett a bensője veszi át az irányítást, innentől kezdve az ember a szíve szavára hallgat. Ekkor megváltoznak a külső hatások is, azonnal eltűnik a káosz, helyreáll a rend körülötte, s minden csak úgy magától, szépen elrendeződik az életében.

Csupán hinni kell, tisztán, őszintén, a szívünkkel, a szeretetünkkel. Hamarosan megtapasztaljuk azt is, hogy ma már nem kell nagy hókusz- pókusz ahhoz, hogy bármit megteremtsünk. Csak hinni kell benne, hogy rendet teremthetünk. Elég annyi, hogy egyszerűen csak nem ragaszkodunk tovább hozzá, elengedjük azt, ami miatt kellemetlenül érezzük magunkat, s ismét rend lesz körülöttünk. Őszintén, a szívünkkel kell hinnünk, s akkor képesek vagyunk megteremteni a számunkra komfortos, kellemes élethelyzetet.Egyszerűen, teljes meggyőződéssel kell hinni, hogy bármit meg tudunk teremteni, ami beillik az élettervünkbe.

Ám ahhoz, hogy azokat a dolgokat teremtsük meg, ami az úttartásunkhoz szükséges, nagyon lényeges, hogy önmagunkat, teremtő hatalmunkat tisztán lássunk, értsük. 

Nincsenek nagy különbségek az egyes élethelyzetekben, csupán abban vannak hatalmas különbségek, hogy azokat milyen érzelmekkel éljük meg. Azt teremtjük, ahogyan érzünk, gondolkodunk, úgy teremtünk, amilyen tudati szinten, rezgésszinten vagyunk. Ha valaki fél, retteg, elégedetlen, kishitű, vagy irigy, haragvó, gyűlölködő, akkor az angyali seregek, a segítők magasabb rezgéseit nem képes fogadni, hanem a saját rezgésének megfelelő alacsony rezgési tartományú entitásokkal veszi körül magát, s ezek befolyása alá kerülve olyan élethelyzeteket teremt, melyek a negatív érzelmei, félelmei által keltett állapotban tarják. Aki a pénztelenségtől fél, azt félelemben tartják, s a szűkösséget tapasztalja meg. Aki a létbizonytalanságtól retteg, azt rettegésben tartják, s nap, mint nap azt teremti, s tapasztalja meg. Aki kishitű, s az alkalmatlanságtól fél, az megtapasztalja önmaga alkalmatlanságát.

Ám ha elfogadjuk, hogy bármilyen élethelyzetben is vagyunk, azt magunknak teremtettük meg, az nem jó, vagy rossz, szép, vagy csúnya, hanem csak van, s arra szolgál, hogy minket tanítson, akkor elengedhetjük a címkézést, s elengedhetjük a félelmet, a negatív gondolatokat is. Akkor már teljes hittel, sőt szertettel fogadhatjuk magunkat, s az élethelyzeteinket épp olyannak, amilyenek most vagyunk, az ítélkezéssel felhagyhatunk. Elengedve a félelmeket, kishitűségünket, bizonytalankodásunkat, feltámasztva magunkban a félelem ellenpólusát, a szeretetet, az elégedettséget, a megbocsátást, a bizalmat, a hitet, egy csapásra minden megváltozik bennünk, s körülöttünk. A rezgéseink emelkednek, s meghalljuk a minket körülvevő angyali seregek hangját, finom jelzéseit, szeretetét, segítségét, iránymutatását.

Innentől kezdve az elménk uralma helyett egyre gyakrabban a tudatunk, a lelkünk, a szellemünk irányítja gondolatainkat, vágyainkat, a szívünk szeretete vezérli tetteinket. S ebben az állapotban megteremtjük az áhított rendet, nyugalmat, békét, harmóniát. Innentől egyre gyakrabban érezzük a belőlünk áradó, és a hozzánk érkező szeretetet úgy a földi, mint a lelki világból, innentől bizonyosan a tervezett utunkon haladunk.

Ma már nagyon egyszerű az élet, hisz ebben a látszólag kaotikus, rendezetlen világban nincsen semmi más dolgunk, csak önmagunkat elfogadva, s szeretve, erős, tiszta hittel a teremtő atya-anya részeként önmagunkat tisztelve létezni. Amikor igazán hinni tudunk, akkor bizonyos, hogy rálelünk az utunkra, ahol már minden szépen, szinte észrevétlenül elrendeződik, a nagy káoszból csodálatos rend lesz, minden egyszerűvé, könnyűvé, tisztává, s átláthatóvá válik.

Persze ebben az állapotban is jönnek a tanulni valók, itt is fejlődnünk kell, de már nem vakon, tudatlanul rohangálunk, hanem értelmet nyernek a velünk történő dolgok, s egyre gyakrabban leljük örömünket a tudatos teremtésben.

 

(forrás:Földi úton égi fényben)