Masaru Emoto "The Messages of Water" (A víz üzenetei) című nagyszerű könyvben fényképekkel teszi láthatóvá, hogy az emberi gondolatokra és érzelmekre (rezgésekre) adott válaszként a vízkristályok különböző formákat vehetnek fel. Ez talán örökre elűzi a kétséget, hogy hatnak-e a gondolataink érzéseink a környező világra, különösen az emberre, akinek s teste 70%-ban víz, akárcsak a Földé.Minden vízkristály közül a legszebbek a szeretet és a hála által képződöttek, melyek a legmagasztosabb érzések. Az emberi test legnagyobb részt vízből áll, ebből a csodás éltető elemből. És mitől lesz tiszta a víz? A folyók attól tiszták, hogy bennük áramlás van. Ha a víz megreked, mint egy pocsolya, akkor élettelenné válik, nem képződnek benne gyönyörű kristályok. Az életünk sem más, mint folyamatos áramlás, mozgás, változás. Ha ezt nem tesszük, akkor megrekedünk, elakadunk a fejlődésben. Mindennek fizikai tünetei lesznek, amelyet a nem tudatos emberek büntetésként élnek meg. Holott csak a lelkünk a testünkön keresztül üzen: mi az a feladat, amit meg kell oldanunk a továbblépéshez, a fejlődéshez.Nem probléma, hanem feladat. Ha megértjük az üzenetet, akkor esélyünk van a fejlődésre, s egy idő után még hálásak is leszünk a „szenvedésért”, hisz annak köszönhetjük, hogy felébredtünk. A sok „miért” kérdés után végre a „hogyanokat” fogjuk keresni. Hisz ha már tisztán értjük a világ működését, akkor már elegendő arra figyelnünk, hogy mi hogyan veszünk részt ebben.A pozitív gondolkodás már évtizedek óta terjed a világban, mégis gyakran elakadunk. Valami mindig hiányzik a továbblépéshez. Néhány éve a vonzás törvénye kering a köztudatban, ám ennek legalább annyi támadója, mint híve van. A támadói összekeverik a pozitív gondolkodással, és a hívei között sem mindenki tud mit kezdeni az üzenetével.A titok: nem a gondolat a teremtő, hanem az érzelemmel töltött gondolat. Hiába vizualizálom a szebb jövőt, ha legbelül a jelen elégedetlenségével vagyok kitöltve. Azt vonzom, amire a figyelmem fordítom, de nem gondolatilag, hanem érzelmileg. Ha állandóan a hiányra figyelek, akkor esélyem sincs a jobb jövő megélésére.Mert az egyedüli valóság az itt és most. Nincs más. A múltam elmúlt, a jövőm még nincs itt. Azonban ha állandóan a múlt sérelmein rágódom, akkor a jelenbe hozom mindezt, s a vonzás törvénye értelmében-ahol a jelen a teremtő pillanat-a jövőm is terhes lesz.A legkisebb anyagi részecske is képes hullámként működni. Csak azt vonzom, ahogy én rezgek, ahogy én érzek. Mint a hangvillák: csak az azonos hangolásúak felelnek egymásnak.
Van egy régi legenda, mely szerint két angyal kering a Föld körül: a fehér és a fekete. Figyelik, hogy az emberek mire gondolnak, hogy éreznek, Ha valaki „jól” érzi magát és „jót” remél, akkor a fehér angyal azt mondja: legyen! Ha valaki „rosszul” érzi magát és fél a „rossztól”, akkor a fekete angyal azt mondja: legyen!, s mindkét angyal beleegyezik a másik teremtésébe.
Mert mi is a valóság? Amire figyelek. És mire figyelek? Ahogy érzek. Két eltérő gondolkodású (hangolású) embert megkérek arra, hogy sétáljon végig egy utcán, azonos időben, azonos helyen. Majd megkérem őket, meséljenek a tapasztalataikról, élményeikről.
Aki „pozitívra” volt hangolva, elégedett és hálatelt, az csak jó élményekről fog beszámolni: a pékség illatáról, a gyönyörű kirakatokról, a mosolygó emberekről, a barátságos kiskutyáról, a napfény melegéről…, hisz a fehér angyala azt mondta: legyen!
Aki „negatívra” volt hangolva, elégedetlen és bosszús, az csak a rossz élményekről számol be: a büdös levegőről, a drága kirakatokról, a bosszús emberekről, az ugató kutyáról, a koszos utcáról…., hisz a fekete angyala azt mondta: legyen!Az idézőjeleket azért használom, mert nincs jó és rossz, nincs pozitív és negatív érzés, pusztán energia, rezgés létezik. Abból azt tapasztalom meg, amivel én is épp ki vagyok töltve. Mindegy, hogy miben hiszek, milyen vallású vagyok, hogy milyen neveket aggatok erre az energiára, a közös lényege mindig ugyanaz marad. A lehetőség az én kezemben van itt és most a változásra, s ha ezt felismerem, akkor óriásit léphetek a tudatosságban.Azonos idő és hely, mégis más valóság. Mindannyian megtapasztaltuk már. Akkor miért nem működünk mindig úgy, hogy lelkesedünk és boldogok vagyunk? Miért akad el az áramlás? Mert nem ezt szoktuk meg, nem erre tanítottak (programoztak) minket a születésünk után. Talán a fogantatásunk pillanata még a legboldogabb, s valójában már onnantól tapasztaljuk, érezzük a földi valóságot, érnek minket érzések, élmények…Amikor megszületünk, többnyire telve vagyunk reménnyel és hittel, hogy boldogok leszünk. S eleinte egész jól is alakul minden, hisz többségében ölelő karok várnak minket, lesik minden mozdulatunk, igyekeznek teljesíteni minden kívánságunk, s mi elégedett mosollyal háláljuk meg mindezt. A jelenben élünk, az itt és most-ban. Úgy érezzük, otthonra találtunk. Nem gondolunk a születés fájdalmas útjára, nem aggódunk a holnap gondjain. Gyermekként folyamatosan rácsodálkozunk a világ gyönyörűségére, amely mindennap új csodát tartogat nekünk.Aztán lassan el kezdjük megtanulni környezetünk viselkedését, a különféle helyzetekre adott válaszreakcióit, s már úgy fogunk működni, ahogy tanuljuk, ahogy „programoznak” minket. Egy érdekes kísérlet megmutatta, hogy teljesen mindegy, hogy édes gyermek vagy örökbe fogadott gyermek-e valaki, az öröklött betegségek ugyanolyan számban fordulnak elő, mivel a gének csak hajlamosítanak, de nem azok az elsődlegesen meghatározóak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése